Hétfő reggel van. Ezt a napot, mindenki zsigerből utálja – sosem értettem ezért az embereket. „Sok szerencsétlen pöcs” – gondoltam számtalanszor magamban. Könnyebb a problémáikat áthárítani egy ártatlan, élettelen kézzelfoghatatlan időintervallumra, ahelyett, hogy a saját nyomoruk okát magukban keresnék. Már, én is utálom a Hétfőt. Nincs mit tenni. Beálltam a sorba. Felkeltem reggel. Az ágy szélénél lábujjaimmal a meleg szőnyeget markolásztam. Valami fura nedves izébe léptem. Biztos a macskám járt itt! Eszembe jutott, hogy nincs is macskám. Akkor mi lehet ez? Nem akarom tudni, pontosabban már tudom. Ez a Hétfő!

...szóval ezért a nedves izékért utálják az emberek a Hétfőt...

A napokban sok vendéglátós barátommal beszélgettem, és mindenki -kivétel nélkül- arról számolt be, hogy megkergült a világ. Nem azért, mert a készpénz olyan ritka jelenség, hogy attól már rendesen megijednek, mivel az életük jelentős részét utalványok nyálazásával töltik, inkább azért, mert az emberek egyre elborultabb kérdésekkel és mutatványokkal bombázzák őket! Összeszedtem néhányat, amit már én is tapasztaltam, és elárulom: nem az a legkirívóbb eset, hogy az eperfagyit lékvároskenyérre keni valaki, majd késsel és villával megeszi. Ismerek idősebb és fiatalabb kollégákat is, hiszitek vagy sem, ők nem azért „koszos pincérek”, mert nem jutottak tovább! Nem! Ők tanult emberek, ezt tanulták, ez az ő hivatásuk. Nem viccből vannak ott, ahol; hanem dolgoznak, ugyanúgy, ahogy te egész nap míítingelsz vagy igazgatod a gyárat, vagy éppen a szupermarketben az ásványvizet pakolod.

Nem olyan rég Zalaegerszegen jártam. Az út igazán jó volt, kalandos és hasznos. Három dolgot tanultam. A kaland kimerült abban, hogy az autópályán lazán túl száguldottam a lehajtón, miközben telefonáltam (a csupa szív és jó indulatú embereknek üzenem, hogy be voltam kapcsolva az övem, betartottam a sebsebéghatárt – nem mentem 1,5Mach sebességgel – nem fotózkodtam és ki volt hangosítva a telefonom is. Mibe tudtok még beleköti?) 

Az imént távozott tőlem egy barátom. Dumáltunk vele a Valentin-napról és az ezzel együtt járó kiborító butaságokról. A pultot támasztva lötykölgette az utolsó csepp kávéját, én már végeztem az enyémmel. Ecsetelte a legutóbbi nagy nyomot hagyó randijának emlékfoszlányit. Valami gáz volt a csajjal.. hangosan felröhögtem: „hallod öreg, olyan sztorim van, hogy beesel a pult alá, ha ezt elmesélem.” Először is a tanulság, az örök kérdés: basszus, nem értem a nőket, drágáim, miért nem hisztek a jó szándékú férfitanácsnak?
Idézem a barátomat:

Berántott a gépezet! Már tudom, nincs mit tenni! Furcsán vonom a szemöldököm, mikor az mondják nekem, hogy blogoljak, ”mert ugye kell, és muszáj”. Hiszen ma egy ember, aki kicsit is ismert, vagy csak azt hiszi magáról, hogy az, - mint én ha-ha - vagy csupán megrögzött magamutogató – ezért most ne haragudj rám, ki magadra ismersz a 4866 fotóddal a fészbúkoon, és te sem ki megtanultál w-vel írni „Pillke hamizom valamit......WOK!” – az szinte nem is létezik. Szó eshet szerelemről, divatról, bulikról, okoskodásról vagy éppen hozzáértő hozzá értetlenségről. A szóban forgó nem létező személyek hiába fizetik a közterheket, van adószámuk esetleg – kihangsúlyozom ESETLEG – hasznos tagjai társadalmunknak.